2014. december 16., kedd

Curtis Sittenfeld: Sisterland – Ikerország

Kölcsönbe járt nálam ez a szépséges könyv kedves barátomtól @robinsontól.
Először kicsit furcsának tartottam a könyvet a fülszöveg miatt, vacilláltam is egy keveset, mert amolyan misztikus-valós-nak tűnt, és azt nem szeretem. Fantasy, misztikus jöhet, valós történetek jöhetnek, de a kutyulást nem szeretem.

Aztán elolvastam, és pozitívan csalódtam.

Curtis Sittenfeld: Sisterland – Ikerország
(fülszöveg)
Kate és Violet ikertestvérek, akiknek az élete szoros kapcsolatuk ellenére is nagyon különböző vágányon halad. Mindketten különleges képességgel születtek, amelyet gyerekkorukban azonos mértékben alkalmaztak is: erős megérzés ez, egyfajta természetfeletti tudás emberekkel, helyzetekkel, a jövő történéseivel kapcsolatban. Felnőve azonban nagyon másképpen viszonyulnak különös adottságukhoz: míg Kate minden igyekezetével azon van, hogy elnyomja, és normális, hétköznapi életet éljen, addig Vi a maga teljességében kibontakoztatja, és médiumként keresi kenyerét. 
Azután egy őszi napon Vi számára nyilvánvalóvá válik egy közelgő földrengés lehetősége, testvére pedig megérzi a katasztrófa pontos dátumát. Olyan információ ez, amelyet nem tarthatnak meg maguknak, hiszen meg kell adni a lehetőséget, hogy az emberek fölkészüljenek a túlélésre. Nagy médianyilvánosságot kap tehát a jóslat, és a feszültség szinte tapinthatóvá válik, ahogy a megjelölt dátumhoz közeledünk. Valóra válik-e a jóslat, és mindent elnyel a föld? Vagy tévedés az egész, és Vi megszégyenül az egész kisváros előtt? És bármelyik lehetőség következik is be, lehetséges-e a túlélés a testvérek és családjuk számára?


Kiadó: Tarandus, 2014
Oldalszám: 528
ISBN: 9786155261763

Fordította: Bosnyák Viktória

A történet:
Adott egy ikerpár: Vi és Daisy Kate.
Vi nem törődik másokkal, úgy él, ahogy neki tetszik, papucsot visel mindenhová és ha olyanja van, lányokkal randizik, s akár ciki, akár nem, megérzéseit felhasználva médiumként tengeti az életét.
Kate ellenben nagyon is ad mások véleményére, tökéletes felesége egy tudósnak és anyja két gyerekének. De Kate korábban Daisy volt, megérzésekkel megáldva, pont, mint ikertestvére. Csakhogy semmi normális nincs egy jövőbe látó emberben, pedig Kate csak normális akar lenni, ezért ő az adottságát szigorúan elnyomva él teljesen hétköznapi életet.

A történet kezdetén kisebb földrengés rázta meg Kate és férje Jeremy otthonát. Másnap Vi megjósolja, hogy egy sokkal nagyobb földrengés fogja megrázni a várost, földrengésszezonról beszél. A geológus professzor Jeremy, és munkatársa (egyben szomszédjuk és jó barátjuk) a nagy tudású, elismert szaktekintély Courtney is kizártnak, és semmiképpen sem megjósolhatónak tartják az esetleges újabb, komolyabb földrengést.
Ám mikor Kate (bár küzd a megérzések ellen) a katasztrófa napját is megálmodja (október 16) Vi küldetésének érzi, hogy tájékoztasson erről mindenkit, és megmentse, akit tud. Pánik és hatalmas médiacirkusz keveredik, Kate kénytelen sajtóst fogadni egy vagyonért, hogy Vit megmentse a firkászoktól.

Alapvetően ennyit mutat a fülszöveg, ennyit lehet előre tudni a könyvről.
Ám párhuzamosan belelátunk a kisgyermekes anyuka életébe, a hétköznapokba, hogyan zajlik a napi rutin, hogyan jár naponta a gyerekekkel és a szomszéd GYES-es apukával (hogy divatos magyar kifejezést használjak Hank-re) és kislányával a játszótérre. Milyen monoton, milyen kimerítő a két imádott prüntyő gondozása.
És folyamatos flashback-ekkel láthatjuk Vi és Daisy gyerek és kamaszkorát, főiskolás éveit, valamint fiatal felnőtt korát.
Megtudjuk, hogy az anyjuk átokként élte meg, hogy ikrei születtek, apjukat pedig sose szerette, majd az idő előrehaladtával a depresszió mélyére süllyedt. Anyjuk kimondottan gyűlölt minden olyan dolgot, ami ikerségükre utalt, például mikor egymás gondolatait találták ki játékként.

Sisterland a két lány közös külön világa, szobájuk ajtajára írták gyerekként:

lakosság: 2 fő

Gyermekként teljesen egyformák voltak, aztán ahogy a lelkük megváltozott úgy külsőre is egyre jobban eltértek egymástól. A hízásra hajlamos Vi meghízott, figyelemfelkeltő aszimmetrikus frizurát vágatott, míg Kate vékony maradt és igyekezett tökéletesen normális kinézetű maradni.

Azt hittem a történet majd a szuper képességekről fog szólni.
És nem.
Aztán azt hittem, majd a földrengésről és a jóslatról fog szólni.
És nem.

A földrengés-várás csak keretet ad, feszültségben tart.
Viszont olyan szuperul elterelte  figyelmet, hogy már jól beletenyereltünk a dolgokba, mikor észbe kaptam, hogy itt bizony történtek a dolgok szépen suttyomban.
Csak vártam, vártam október 16-ot, mint mindenki más, és tűkön ültem, mikor elérkezett.
Mert elérkezett.
És a katasztrófa hatalmas áldozatokat követelt, és még nagyon sokáig, talán örökre érezni fogja mindenki a hatását.

Eleinte Kate fogott meg. Annyira saját magamat láttam benne. Egy féléves és egy kétéves gyereket nevelni nem egy leányálom. Fel kell kötni a gatyát.
A körülményes indulások, a szoptatással járó nehézségek (szex melltartóban :-D) 
vagy éppen vigyázni a nagyobb épségére, mikor a kicsi éppen szopizik.És a betegségtől való rettegés. Rosie betegsége, Kate rettegése annyira, de annyira ismerős volt, hogy a szívem szakadt érte. Aki ismer (illetve a régi blogot olvasta) tudja, hogy Encsivel mennyire komoly bajok voltak az elején, hogy az élete hajszálon függött, hogy közel két hétig a sötétben tapogatóztak az orvosok, és a gyerekintenzív várójában rettegve-reménykedve vártam a csodát.

Viszont a rettenetes megfelelési kényszer, a tökéletességre törekvése, az, hogy soha ne ejtsen hibát óhatatlanul előre vetítette, hogy igenis fog hibát véteni.
Ami miatt különösen haragudtam rá, az az volt, hogy milyen sokszor hagyta a testvérét magára, csak hogy a külső szemlélődők felé jó arcát mutassa. Nem védte meg Vi-t, még ha tudta is, hogy igazán működik a megérző-képessége. Vagy mikor úgy gondolta, és meg is magyarázta a testvérének, hogy kevésbé lenne ciki, ha egy férfival járna és nem nővel.
Sőt, később még meg is értettem Kate érzéseit, bár nagyon kiakadtam rá.
Talán néha egy apróbb hiba elég lett volna...

Jeremy a szinte tökéletes férj.
Hűséges, higgadt, logikus, emellett helyes, jó szerető, okos és jól keres.
Ami mégis zavart benne az a kissé lekezelő modor időnként Kate felé, és hogy tök hibbantnak nézte a sógornőjét.
Végre olyan jól esett egy olyan férfit látni, aki nem gondolja, hogy egész nap tévézett az asszony, semmit se csinált odahaza. Jeremy tudja, hogy mennyi gond van a gyerkőcökkel és a háztartással napközben, így hazatértekor egy kis időre elfoglalja a gyerekeket, hogy neje egyet szusszanhasson, vagy reggel megeteti őket, míg a nő lezuhanyozik.
Valóban nem egy dalolós foglalkozásra járós figura, de szerintem remek apa és férj.
Megértő, szerető bástya.
Hogy miért utazik mégis Denverbe szerintem valahol érthető a részéről. Én -bár hasonlóan haragudtam rá, mint Kate- megértettem.

Tükörképe a családnak Courtney és Hank Ameliával.
Itt a férfi maradt otthon karrierjét feladva a kislányával, míg a nő 7-4-ig dolgozik, konferenciákra utazik.
És Hank ráadásul a legészakibb déli államban fekete.
Nagyon kedveltem őt a könyv 3/4 részéig, aztán én is kissé eltávolodtam tőle Kate-tel karöltve.

Courtney és Jeremy a művelt kenyérkereső fele a sztorinak, jó barátok, munkatársak, gyakorlatilag együtt töltik a napjaikat, míg párjaik, a háztartásbelik naponta többször összefutnak, segítenek egymásnak. Néha úgy érzem hogy ebben a felállásban többet osztanak meg egymással, mint a házastársak egymás között.

Vi valahogy mégis egy fekete folt maradt a sztoriban. Megismertük nagyvonalakban az életét, tudtuk mivel foglalkozik, de mindig csak Kate szemüvegén át láthattuk. Nem találkoztunk az igazi Vi-jal.
Earl, az apjuk is valami elérhetetlen, távoli dolog volt majdnem a legvégéig, de aztán az ő karakterével megbékéltem, sőt, megkedveltem.

És így eljutottam oda, hogy ez a könyv sokkal több egy sima kis katasztrófás-misztikus regénynél.
Nagyon komolyan boncolgat nagyon komoly témákat.
A felelősségünket szülőként: ki a jó szülő? A lányok anyja, aki rájuk se bagózott, a saját lelkében elmerülve magára zárta a szobája ajtaját, de önállóságra nevelte a gyerekekeit, vagy Kate, aki az áfonyát is elfelezi Rosie-nak? Veti fel a kérdést éppen Vi.
Az aggodalom: meddig kell, és honnan felesleges? Hagyjuk-e, hogy az aggódás belekússzon a mindennapjainkba? Vagy égessük el egy papírcetlin?
A jóslat, média és pánik: vajon mennyire szükséges, mennyire helyes a médiában felfújni mindent, miért akarjuk a közszereplőknek a fehérnemű méretét is tudni, mikor a párunkét se tudjuk?
A féltékenység, a bizalom és a megbocsájtás: mi az amit elbír egy kapcsolat? Minden megbocsájtható?
Faji kérdések: biztos, hogy minden fekete férfi züllött alak, aki a hét különböző nőtől született gyereke közül az egyiket viszi éppen játszótérre a láthatás során? (-Hank szavai)
És biztos, hogy fel kell jelenteni, ha egy szupermarketben egy fekete férfi egy fehér kislánnyal sétálgat? Döbbenetesnek találtam ezt a szálat, főleg, hogy tudom, így van. Belefutni konföderációs zászlókba a lökhárítókon, beszólások, megbámulások.
És azt hiszem Kate azzal, hogy a férje háta mögött mégis leszedi a festményeket, elcsomagolja a poharakat, tányérokat, ásványvízkészletet halmoz és ellátmányt a földrengés esetére, miközben a világért nem állna ki nővére és a jóslata mellet kissé görbe tükröt mutat mindannyiunknak. Mind ezt tesszük egy picit. Én azért csomagolok levest a gyereknek az oviba, hogy nehogy a dadanéni azt mondja, hogy nem adok a gyereknek enni (allergiás-külön étkezést hordok neki). Végül úgy éreztem, hogy bár Vi a harsány, a médium, aki nem törődik a súlyával, lánnyal randizik, mégis ő az őszintébb, testvérének minden mozdulata előre megtervezett.

Kicsit zavartak az erotikus részek, bár talán nem is nevezném igazán annak, inkább szexbeszámolók. Valahogy a többihez annyira nem illett, és nem értettem, miért kell bele. Nem vitte előre a sztorit, főleg a tinédzserkoriak.

Úgy éreztem, hogy a könyv kb kétszer hosszabb a kelleténél. Sok-sok felesleges infó, sok-sok oldal.
Néhol annyira bonyolult módon fogalmazott, hogy vissza kellett mennem elolvasni újra egy-egy gondolatot, volt néhány hely, ahol egy bekezdés egyetlen mondat volt. A nevek rendkívül magas számú ismétlése a Marissa első megjelenésénél nagyon szembetűnő, de amúgy is hajlamos túlzásba vinni.

A borítóról:
1. amikor megláttam, teljesen ledöbbentem, mert a barátnőm kislány kisértetiesen hasonlít a bal oldali lányra. (legszívesebben mutatnék egy fotót róla)
2. valahogy nem érzem a könyvhöz tartozónak.
3. az egypetéjű ikrek ugyan eltérhetnek sokmindenben (pl.: súly) de a szemük színe azonos.

 


Szemszög: E/1 (Daisy Kate)


Kedvenc szerepők:
* Kate. Lehet utálni, nekem igazi anyatigris volt, bár sok dologban ki nem állhattam és felpofoztam volna
* Jeremy. Szerintem nagyszerű férj és apa.
* Josie :-)
(Írhatnám Vi-t mert valóban vannak jó beszólásai, de igazán nem ismerjük meg)
Utáltam szereplők:
* Courtney: igazi ellenszenves karakter
* Leland onkológus felesége
Kedvenc rész:
* Vi és Daisy gyerekek
* gyerekneveléssel kapcsolatos rémesen élethű részek
* Apa titka

Idegesítő rész:
* Minden Kate-féle marhaság, amikor tökéletes akar lenni.
* Október 16 este :-(
Értékelésem pontokban:
7/10
Jó Könyv (JK)

2014. december 3., szerda

Karácsonyi meglepetés a TRT-től


Különös ajándékkal lepte meg olvasóit a Történelmiregény-írók Társasága

Másfél éve alakult meg a Történelmi-regényírók Társasága, mely szervezet célja, hogy népszerűsítse a történelmi regény műfaját és annak művelőit, továbbá egységbe tömörítse és támogassa a műfajban tevékenykedő írókat.

A társaság karácsonyi meglepetésként Sorsok és évszázadok címmel ingyenesen letölthető antológiával lepte meg olvasóit. 

Az antológiában olyan neves szerzők írtak egy-egy novellát, mint T.R. Salty, Marcellus Mihály, Benkő László, Rozsnyai János, Urbánszki László, Bányai Ilona, Trux Béla, Gál Vilmos, Cselenyák Imre, Dr. Várkonyi Tibor, Iván Katalin és Bokor Pál. A kötet előszavában Fábián Janka gondolatait olvashatjuk.

Az antológiát (több formátumban) a TRT honlapjáról lehet letölteni:



Ferenczik Adrienne: Hepi börszdéj

Bevallom, teljesen véletlenül futottam bele Ferenczik Adrienne könyvébe. Sőt, a borító elég zavarba ejtő, nem is biztos, hogy nekifogok, ha nem hívja fel rá a figyelmem egy kedves ismerős. (Köszönöm I.)

Aztán elolvastam.

Röviden?
Zseniális!
Hosszabban?



Ferenczik Adrienne: Hepi börszdéj
(fülszöveg)
Hat születésnap, hat kerti parti, hat csokitorta, s az ünnepi gyertyák elfújásánál évről évre ugyanaz a kívánság: csak minden maradjon így. De semmi nem marad úgy, mert az életben csak egy az állandó: a változás. A születésnapot ünneplő baráti társaságot így minden évben meglepetés éri. A párok megunják, megcsalják, elhagyják egymást, szerelem szövődik, házasság bomlik fel, miközben mindenkiben ott bujkál a kérdés: szabad-e, lehet-e, érdemes-e új életet kezdeni. Ferenczik Adrienne harmadik regénye, a Hepi börszdéj három házaspár mindennapjain keresztül ábrázolja a modern család válságát, miközben egy fordulatokkal teli történettel szórakoztatja az olvasót ugyanazzal a mesélőkészséggel és empátiával, mint előző két regényében, a Napfényes Riviérában és az Incognitóban.

Kiadó: Atlantic Press, Budapest (2014)
Oldalszám: 480
ISBN: 9786155332623




A történet
Mint a fülszöveg is írja, Zoltán hat születésnapját követhetjük figyelemmel.
Az első a 45. és szépen sorban eljutunk a bűvös 50-ig.
A helyszín mind a hat alkalommal a nyaraló a Duna-parton, amit az első ünneplés alkalmával éppen felavatnak, hiszen évek kemény munkája után Zoltán akkor vette meg végre élete álmát.


Az első ilyen buli valójában nyaraló-avató, Edit szarkasztikus, csipkelődő megjegyzéseivel. Itt születik meg az ötlet, hogy minden évben újra összejöjjenek Ezen a napon, de Zoltán ragaszkodik hozzá, hogy 50 után már ne kelljen ünnepelnie. 
Itt, az épp aktuális buli előkészületei és a vacsora közben visszaemlékezésekben láthatjuk a múltat, és az eltelt egy év eseményeit.

Zoli a központi figura, az ő életének eseményeire felfűzve tekinthetünk bele Rita és Linda valamint párjaik sorsába. Előbbi kisgyermekkori barát, utóbbi a szegény unokatestvér.
Egy-egy ilyen buli egy-egy fejezet a könyvben, zseniálisan érzékeltetve az eltelt egy évet.

Minden alkalom nagyjából hasonlóan zajlik, rendezkedés, italok, grill, vacsora, fények, torta.
Minden egyes alkalommal, mikor elfújja a gyertyákat, Zoltán -Linda figyelmeztetésének engedve- kíván valamit.
Mindig ugyanazt, hogy bárcsak minden maradna a régiben, bárcsak ne változna semmi. És mire újra elfújja a gyertyákat a következő fejezet végén, kiderül, hogy igenis minden megváltozott.

Minden évben más a társaság, valaki minden évben egy valaki helyére más ül, s végül csak Zoli marad az eredeti 6-ból.
Minden évben kerül valaki, aki odakiáltsa neki, hogy Hepi börszdéj!


Nagyon jó a keret, ez a Duna parti békesség. Még én is szerettem ott lenni, ülni a stégen Zoltánnal. 
Neki gyermekkora nyugalmát sugározta a békés vízpart, s szabadon szállhattak a gondolatai. Akkor is, mikor Edit rikácsolt a háttérben, s akkor is, mikor szerető nyugalom vette körül.
Itt a parton elmélkedve idézi fel gyermekkorát, a kellemes és a nyomasztó emlékeket Ritáról, a legkedvesebb barátról, aki mindig ott volt mellette, ha kellett, akkor is, ha ő maga nem kérte, vagy nem tudta, hogy szüksége van rá.
Lindáról, a félárván maradt rokonról, a szürke hétköznapjairól, a mostohaanyja durvaságáról, és arról, hogyan lett a nő az, akivé vált.

Érdekes volt látni, mennyire eltérő karakterek, értékrendek, mégis milyen mélyen szeretik egymást a barátok. 
Zoli, a teszetosza, irányítható, gyenge pasi, aki Hajni mellett élte volna le az életét, ha Rita nem cuccolja ki onnan. (persze csöbörből vödörbe, de akkor is).
Linda, aki szerint igenis a pénz az ami boldogít. Ő eszerint választott férjet, miután rátette csöppnyi vagyonát arra, hogy a célra megfelelő jelöltet találjon.
És Rita, a talpraesett, önálló, erős nő, akinek imponált ugyan Robi nyugodtsága, de lassan a hócipője tele lett azzal, hogy ez a nyugodtság csak súlyos lustaságának tünete.

A könyv hatalmas erőssége, hogy hiteles.
Mindenkinek van Lindája -nekem az egyik távoli unokanővérem ilyen- aki eltűr mindent, amíg a "fizetést hazahozza" a férje, csak ő ne tudjon róla.
Mindenkinek van Jánosa -menő, jól kereső, nagyképű, felvágós; és van Robija -naphosszat punnyadós, "drágám-hozzál-már-egy-sört" típusú ismerőse.

És van Ritája -nekem az egyik barátnőm pont ilyen: két kézben hat szatyorral cibálja fel a gyerekeket a lakásba, miközben még vállával a fülén tartja a telefont és tárgyal. Bevallom, érte egy cseppet se aggódtam, ő az a típus, aki a jég hátán is megél, Robi csak egy harmadik gyerek volt a számára.
És ismerünk mind Editeket is -sőt néha szerintem minden feleség egy kicsit Edit. És őszintén szeretném hinni, hogy én magam pedig egy kicsit legalább Alíz vagyok (a férjem szerint igen, s ez nekem épp elég).

Teljesen hétköznapi emberek teljesen hétköznapi kapcsolatai, hétköznapi gondokkal, kapcsolati problémákkal-ez teszi olyan hihetetlenül életszagúvá a történetet.
S bár főleg a párkapcsolatok alakulását látjuk, azért hangsúlyt kap a barátság, a gyerekek, a munkahelyi gondok, minden ami a hétköznapok része, ami alakítja az életünket.

A nagy kérdés minden fejezetben az, hogy vajon jól választott-e, ki kell-e tartania, van-e még esély a boldogabb, teljesebb életre, merjen-e a megszokott, biztonságos állapotból megmozdulni, vajon jobb lesz-e úgy.
Talán Zolinak megy legnehezebben a választás, a lépés, hisz tipikus halogató alkat, végül azt hiszem ő járt a legjobban, János szavaival élve: minőségi cserét csináltál haver!


Szerettem a gyertyafújást, hisz ez is annyira tipikus.
Mert mindenki megáll a szülinapokon, mindenki elmorfondírozik kicsit azon, hogy mi minden történt ez alatt az év alatt, rácsodálkozunk a gyerekre, hogy "uramatyám, már ekkora?" vagy ránézünk a párunkra és ha máskor nem is, ilyenkor észrevesszük az ősz hajszálakat, vagy az apró szarkalábakat, számba vesszük az eltelt éveket.

Így van ez mindenkivel a bulin, mindenki kissé magába száll (no nem az ötvenediken, Zsanettől nem várunk ilyesmit).
Aztán Zoli elfújja a gyertyát, és azt kívánja minden maradjon így.
Érdekes, kívánhatna sok mindent: több pénzt, nyugisabb családi életet, boldogságot, egészséget, bármit. Ő mégis azt kéri, maradjon így minden.
És ezt annyira jó volt olvasni. Egy olyan világban, ahol mindenki panaszkodik, kivételes élmény többé-kevésbé elégedett embert találni. Persze valahol lustaságból kényelemből kívánja ezt, mert ő bizony nem szereti a változásokat.
Néha belelátunk nem csak Zoltán, de Rita, Linda, sőt János és Alíz emlékeibe is, de ezek nem zavaróak, nem éreztem úgy magam, hogy katyvaszba kerültem. Szépen kisimulva, rendben érkeztek ezek is, és csak árnyaltabbá tették a képet.
Gyönyörűen tálalva, mesterien összefércelve alkotnak 
egészet az apró emlékfoszlányok, és lassan megértjük mindenki motivációját, hogy miért és hogyan alakult át a vacsoratársaság, min mentek keresztül a baráti társaság tagjai.

A szereplők nem rosszak, nem gonoszak, mindennek megvan a miértje, még a félrelépéseket is megértettem (János Beáját csak az arroganciája magyarázta). A szeplők egyszerűen emberiek.
Nincsenek idealizálva.
Zoli sem hibátlan, és János és Linda esetén sem tudok bűnöst találni. Mindenki a boldogságát keresi, mindenki a maga módján.

Zseniálisan eltalált, remek karakterek, annyira sajnáltam, hogy le kellett tennem, fájt elbúcsúzni tőlük, de otthagytam őket, Zolit és Alízt a stégen táncolva.



Negatívum:
Sajnos a borító nem tetszett.

Első ránézésre bugyuta amerikai vígjáték jutott róla eszembe (Amerikai Pite stílus), épp ezért nem is keltette fel a figyelmemet. Aztán beleolvasva meglepődtem.
A gond az, hogy aki előbb említett stílust vár az igencsak mellényúl. Nincsenek szaftos-csöpögős-morbid jelenetek, hangosan, horkantva röhögős bugyuta poénok (kivéve Bécit). Aki a belbecset keresni nem biztos, hogy leveszi a polcról ezt a csilli-villi, fej nélküli, lufis borítós könyvet. (Amin igencsak huszonéves-öltözékek és lábak láthatók ellentétben az 50 felé közelítő szereplőkkel.)

De annyi baj egyen, én megkaparintottam, és imádtam.
Szemszög: E/3 (főleg Zoltán)
Kedvenc szerepők:
* Alíz. Abszolút kedvenc. Olyan otthon-szagú, békességet sugárzó. Összekötöttem fejben a Duna parttal, ő is olyan türelmes, csendes és szerethető. Igazi feleség-mintakép számomra.
* Rita, az erős nő. 
Utáltam szereplők:* Edit, természetesen. Nem egy pozitív karakter. Tipikus pocskondiázós elvált-feleség.
* Béci. Jajj, ki nem állhattam, de abszolút tipikus kivagyi figura.
* Emőke, Zsanett
Kedvenc rész:
Huh...
* Zoltán és Alíz az étteremben
* Péter elviszi Ritát Miskolcra
* A boríték kibontása a parton.
* nem tetszett, de teljesen tipikus volt, s a hitelessége miatt kedvenc: János hazatérése a konferenciáról Bea hívása után.
Idegesítő rész:* Az ötvenedik. Zsanettostul, Emőkéstül, Bécistül. De persze ott az volt a lényeg. Kivételesen jól sikerült a kellemetlen idegesítő szituáció.
Értékelésem pontokban:
10/10
Abszolút Favorit (AF)